|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Maruzs Roland 2000. szeptember 7.A Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum központi irattárában 1988 tavaszán olyan páratlan értékű második világháborús dokumentumok kerültek napvilágra, amelyek feldolgozása után viszonylag tiszta képet lehetett kialakítani a keleti hadszíntéren létesített magyar katonatemetőkről. Külön érték, hogy a legtöbb hősi és munkaszolgálatos temetőhöz, az eltemetettekhez számos személyes emlék, adat kapcsolódik. A Béke poraikra... című dokumentum-emlékkönyv közel 800 oldalon számol be a II. világháborúban a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munkaszolgálatosokról. A könyv írója és szerkesztője, dr. Bús János kandidátus, levéltáros, a központi irattár igazgatója; társszerzője, dr. Szabó Péter kandidátus, hadtörténész. Az emlékkönyv 308 haditemetőt ismertet, sok térképvázlatot, katonák leveleit, haláleseti jegyzőkönyvek részleteit, eredeti fényképeket mutat be, tartalmazza 28 ezer magyar katona és munkaszolgálatos személyi adatait, haláluk körülményeit és eltemetésük helyét. Jelenleg készül a második kötet, amely a történelmi Magyarország területén elesettekről és meghaltakról emlékezik meg, nagy segítséget, szolgálatot nyújtva a róluk megemlékezni kívánó településeknek is abban, hogy megtudják, hol vesztek oda fiaik, illetve az ő területükön kik vannak eltemetve. A napokban érkezett meg munkacsoportjuk, dr. Bús János, Illésfalvi Péter muzeológus és Maruzs Roland kutató-történész. Bejárták a csíki, a gyergyói és a szomszédos moldvai tájakat, hogy azonosítsák a nyilvántartásukban szereplő hősi halottak sírhelyeit, régi térképváltozatok alapján megkeressék a hantokat, amelyeken még vannak vagy már nincsenek jelek. /Ferencz Imre: Honvédsírok nyomában. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 7./ Több olvasó érdeklődött, hol vásárolható meg a Béke poraikra... című könyv, másrészt a vidéken elesett honvédek és katonatemetők kapcsán jelezték, hogy információkkal, dokumentációs jellegű iratokkal, fényképekkel stb. szolgálnának. A Hargita Népe teret biztosíts azoknak, akik az áldozatokról információval, fényképekkel, levelekkel, stb. rendelkeznek. A Béke poraikra... sorozat első kötete 1999-ben jelent meg. A közel 2,5 kilogrammos súlyú munkának Magyarországon postai utánvéttel 4900 forint az ára. /Ferencz Imre: Honvédsírok nyomában. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./2014. május 6.Becsület, helytállás, hazaszeretet, hősiesség (Bemutatják a Kereszthegy című dokumentumfilmet)Az 1940-es bécsi döntés után a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyt egyetlen hadtest felügyeletére bízták, ezen belül Székelyföldön két határvadász dandárt állítottak fel. Románia 1944. augusztus 23-i átállása után, 1944 szeptemberében szovjet csapatok törtek be a Gyergyói-medencébe. A többszörös túlerővel szemben a magyar királyi 65. határvadász csoport vette fel a küzdelmet a Görgényi-havasok hegyláncához tartozó Kereszthegynél. A szülőföldjüket védő katonák helytállásáról, hősiességéről játékfilmes elemekkel tarkított dokumentumfilmet készített a HM Zrínyi Térképészeti és Kommunikációs Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója Nagy József kezdeményezésére. A gyergyóremetei ifjú hadtörténésszel a Székely Akadémia 2012-es évzáró előadásán találkozhatott a sepsiszentgyörgyi közönség. A filmet a napokban mutatják be Székelyföldön, Háromszékre is elhozzák: Sepsiszentgyörgyön a Székely Akadémia előadás-sorozat keretében vasárnap 13 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kézdivásárhelyen ugyanaznap 17 órakor a Vigadó nagytermében vetítik. Az alábbiakban Zsalakó István, a Magyar Honvédelmi Minisztérium médiacégének kommunikációs vezetője tájékoztatása alapján kedvcsinálót nyújtunk a filmhez. Erdély visszacsatolása után a Magyar Honvédség helyi alakulatokat hozott létre, köztük a gyergyótölgyesi 21. határvadász zászlóaljt és három székely határőr-zászlóaljt. Ezek alkották a magyar királyi 65. határvadász csoportot, amely 1944 szeptemberében a szovjet csapatokkal vette fel a harcot. Ezekben a katonai szervezetekben székely apák és fiúk együtt küzdöttek és gyakran együtt haltak hősi halált. A film emléket állít a hősi halottaknak, akiket a történelem elfeledett, hiszen róluk évtizedekig beszélni sem lehetett, mondja Nagy József, aki 2008 óta készít interjúkat a harcokban részt vett veteránokkal. Nagy József 2009-ben megszervezte a veteránok találkozóját. Mintegy ötven hadastyán jött össze, emlékezett a hősi múltra, s énekelte együtt az egykori katonadalokat. Berszán-Árus György, a gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió tulajdonosa segítségével videóra vették a találkozót. Az interjúk egy része a filmben is látható. A film forgatókönyvírója és társrendezője Bárány Krisztián újságíró, akivel Nagy József kolozsvári egyetemi évei alatt ismerkedett meg. A fiatalok ötletét Maruzs Roland őrnagy, a HM kegyeleti főosztályának munkatársa karolta fel, közvetítésével a HM Zrínyi Nonporfit Kft. ügyvezetője, Bozsonyi Károly a születendő alkotás lelkes támogatójává vált. Szakértőnek Illésfalvi Péter hadtörténészt kérték fel. A forgatások két helyszínen folytak. 2013 nyarán a Gyergyói-medencében, Gyergyóremete, Gyergyóditró, Gyergyótölgyes, Borszék körzetében dolgozott a stáb. Ott, ahol a fájdalom és az emlékezés a házak falai közé szorult, alig akad család, melyet ne ért volna veszteség a második világháború alatt. Rég nem látott magyar katonai egyenruhák bukkantak fel a forgatás napjaiban Gyergyóremetén, a soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjai viselték. Vasfegyelem, makulátlan egyenruha és felszerelés, a kor szolgálati és öltözködési szabályai szerint való megfelelés jellemezte a szakaszt. A fiúk zokszó nélkül, meghökkentő profizmussal hajtották végre, s olykor ismételték meg többször is a jeleneteket. A lakosság számára élményt jelentett, hogy – ha csak néhány napig is – újra magyar katonákat láthatott a faluban és környékén. Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere mozgósította a település lakosságát a forgatásra, Bakó Antal plébános kihirdette, hogy azon a napon jöjjön mindenki korabeli viseletben, mert bizony, Remetén ama napon két mise lesz. Az egyik kimondottan a forgatás kedvéért, a harctérre induló, búcsúzó katonákkal. És jöttek az emberek, statisztáltak. A helyi jelen és a múlt részesei ők, akik akarták, hogy jól sikerüljön ez a film. És ehhez önmagukat, arcukat, lelküket adták. A gyergyói forgatásokon fegyvermaketteket használtak. A forgatás Magyarországon folytatódott, az Altiszti Akadémia csobánkai bázisán. Itt a maketteket felváltották a működő fegyverek. Dörögtek a hegyi ágyúk, kerepeltek a géppuskák, robbantak a tüzérségi imitációk. Ezekben a jelenetekben részt vett Csernák János színművész és filmbeli fiaként Fehér Tibor, a Nemzeti Színház tagja. A film alkotói gyakran elgondolkodtak azon, vajon volt-e értelme a hallatlan túlerővel szembeni elkeseredett küzdelemnek. A becsület, a helytállás, a hazaszeretet, a hősiesség – nagyon fontos értékek. S ha mindez nem volna elég, vannak számokkal is mérhető tények. Ezeket a Kereszthegy című filmben Mécs Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész mondja el: „Ezeknek a székely fiúknak megkérdőjelezhetetlen szerepük volt abban, hogy fedezetük mellett Erdély területéről kivonhattak mintegy 150 000 katonát, a magyar 2., valamint a német 8. hadsereg maradványait. E haditett véráldozatát – a Székely Határvédelmi Erők részeként – a 65. határvadász-csoport is vállalta.” A második világégés hősi emlékműveként tiszteli a környék népe a Kereszthegyet. Nemcsak, mert fentről kereszt alakúnak látszik. Főleg azért, mert itt vesztek el apák és fiúk a túlerő csapásai alatt a haza védelmében. A hősök emlékét immár három filmalkotás is őrzi. Utóbbi nem csak az emlékezést szolgálja. Talán választ ad az elmúlt hét évtized során sokakban megfogalmazódott, de nyilvánosan soha fel nem tett kérdésekre is. Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 28.Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket! A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben. Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba. A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében. Hatszáz fakereszt Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.” Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.” A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért. Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. május 2.Tordai tűzözönMélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”. Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében. Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban. Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra. Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”. Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.” A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz. A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett? Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket. Magyar Nemzet 2015. október 26.Lugos nagy szülöttjéről emlékeztek meg Üllőn2015. szeptember végén felhívás érkezett az üllői kulturális központ vezetőjétől, Laza István úrtól a lugosi magyarság képviselői felé, hogy részt vennénk-e a Lugoson született és iskoláit is itt végzett Vitéz Doberdói Bánlaky József ny. altábornagy, első világháborús hadvezér, hadtörténész halálának hetvenedik évfordulóján tartandó megemlékezésen, a Budapesthez közeli kisvárosban, Üllőn. A meghívó 2015. október 11-re, vasárnapra szólt. Az üllői megemlékezésen kéttagú lugosi küldöttség is részt vett, amelynek alulírott is tagja volt. A megemlékezés-sorozat az üllői római katolikus temetőben található sírnál kezdődött, ahol az altábornagy és neje, szül. burghauseni Axman Etelka hamvai találtak örök nyugalomra immár hetven éve. Kisné Szabó Katalin polgármester asszony köszöntője, a Honvédelmi Minisztérium képviselője, Maruzs Roland alezredes megemlékező beszéde után, Kovács Kornél plébános áldotta meg a jelenlevőket, majd a koszorúzások következtek. Délután a városháza dísztermében emlékműsorral folytatódott az emlékezéssorozat. Lugos magyarsága képviseletében én szólaltam fel, párhuzamot vonva az apa, Szende Béla volt honvédelmi miniszter és fia, Vitéz Doberdoi Bánlaki József /1863-1945/ életútja között. Mindkettő Lugosról indult, fényes katonai pályát futott be, kiváltva az össznemzeti megbecsülést a hon dicső polgáraivá, sokak példaképévé váltak, szűkebb pátriájuk, Lugos hírnevét öregbítve. Végezetül bemutattam a mai Lugost, mint fejlett, modern iparral, egyetemmel rendelkező ötvenezres várost, ahol a magyarság még nyolc százaléka az összlakosságnak, van érdekképviselete, civil szervezetei, I–VIII. osztályos magyar tagozata, magyar rendezvényei. Megígértem a jelenlevőknek, hogy Lugoson az apa már létező kultuszát egybefonjuk Vitéz Doberdói Bánlaki József emlékének ápolásával. Vitéz Doberdói Bánlaky József 1863. február 14-én Lugoson született Szende Béla gavozsdiai nemes földbirtokos és a segesvári polgári kormányzónak a megszöktetett unokája, Sternheim Róza Sarolta szerelme gyümőlcse gyanánt. Alsóbb iskoláit Lugoson végezte, majd 1883-tól a budapesti Tudományegyetemen tanult. 1884–85-ben elvégezte a Ludovika Akadémia egyéves önkéntesi tanfolyamát. Innen felfelé ível a katonai és családi karrierje, kisebb buktatókkal, de mindig becsülettel hazája és magyarsága iránt tett hűségesküje szerint. De ez már egy másik elbeszélés, egy dokumentumregény, amelyet dr. Polman Ferenc írt meg kutatásai alapján. /Dr. Polman Ferenc: Oroszlán karddal és lúdtollal. Doberdói Bánlaky Józsefélete és munkássága/ Langó Ferenc Attila Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 11.Az újratemetés kálváriájaSíron túli honvédsors Tavaly július 1–10. között mintegy kilencven magyar honvéd földi mAradványait hantolták ki a Kolozsvári új zsidótemetőben. Erre a Kolozsvári Szabadság napilap szerint azért volt szükség, mert a parcella új rendeltetést kapott. A Jobbágytelkére tervezett gyűjtőtemető nem készült el, ezért Mezőpanitban szándékoznak újratemetni a honvédok földi mAradványait. A katonák 1944 szeptemberében–októberében a Torda környéki csatákban estek el, nagy részük súlyos sérülésüket követően a Kolozsvári katonai kórházban halt meg. Az ásatásokat Illésfalvi Péter hadtörténész, a magyar honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozó kegyeleti főosztály főosztályvezetője végezte. A román és a magyar kormány közötti egyezség alapján a kihantolást és a hősök újratemetését engedélyezte a román honvédelmi minisztérium alárendeltségében működő Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal (ONCE) kegyeleti osztálya. Ugyancsak a két ország közötti kölcsönösségi egyezmény alapján mind Románia, mind Magyarország területén a két hatóság arra törekszik, hogy központi gyűjtőhelyeket alakítsanak ki, ahova azoknak az első, illetve a második világháborúban elhunyt katonáknak a mAradványait temetnék el, akiknek olyan területen vannak a sírhelyeik, amelynek rendeltetése az évek során megváltozik. Annak érdekében, hogy megfelelő helyet találjanak, a magyarországi Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának illetékesei felvették a kapcsolatot a Csíkszeredai székhelyű Erdélyi Kutatócsoport Egyesülettel, amely 2006 óta foglalkozik első és második világháborús harctérkutatással, a két világháború relikviáinak gyűjtésével, hadisírok felkeresésével és rendbetételével. Vásárhelyi Gábor József, az egyesület elnöke lapunknak elmondta, hogy több helyszínt bejártak, és a HMTKHKF illetékesei úgy vélték, leginkább a Hodos községhez tartozó jobbágytelki római katolikus temetőben kijelölt rész lett volna alkalmas arra, hogy egy impozáns, országos szintű gyűjtőtemetőt alakítsanak ki. Megbízták az Erdélyi Kutatócsoport Egyesületet, hogy készítsen egy tervet. Ezzel a feladattal az egyesület Hadnagy Judit műépítész irodáját bízta meg. A helyszínen geológiai fúrásokat, egyéb szükséges felméréseket is készítettek és a látványtervvel együtt átadták a költségvetést is az egyesületnek. A terv szerint 2734 négyzetméter területet bocsátottak az ügy rendelkezésére. Teraszosítást követően, három fázisban összesen 367 sírhelyet alakítottak volna ki. Emellett a tervben szerepelt több csontkamra, egy emlékmű, amely tartalmazta volna az elhunytak nevét, ezenkívül a megemlékező eseményeknek helyet adó nagy teret is kialakítottak volna. Az egyesület elnöke szerint a tervet a magyar fél láttamozásra elküldte a romániai Hősök Kultuszát Ápoló Hivatalhoz. Ennek tudatában a Hodosi Polgármesteri Hivatal is lépett. Telekeltették a temetőt, és beszereztek minden szükséges engedélyt az építkezés elkezdéséhez. Vásárhelyi Gábor József szerint ha az ONCE (a romániai hivatal) engedélyezteti a temető megnyitását, akkor elkészült volna a kivitelezési terv is, és a hodosiak hozzáállásából ítélve megkezdődhettek volna a munkálatok. Időközben a magyar honvédelmi minisztérium élén váltás történt. Hende Csaba minisztert dr. Simicskó István váltotta fel, aki átszervezte a minisztériumot. A HMTKHKF-et Társadalmi Kapcsolatok Hivatalává alakították át, a vezetőséget is lecserélve. Az ügyet addig Töll László ezredes, Maruzs Roland alezredes és a már említett Illésfalvi Péter hadtörténész karolta fel, akiket menesztettek hivatalukból. Időközben a honvédelmi minisztérium illetékesei a hivatal átalakítását követően, valamikor tavasszal felkeresték a Mezőpaniti Polgármesteri Hivatalt, ahol Bartha Mihály polgármesterrel tárgyaltak, majd ezt követően a református egyházközség gondnokával, ifj. Adorjáni Bélával két helyszínt is kijelöltek. Egyiket a régi temető aljában, ami alkalmatlannak bizonyult, míg a másikat az új ravatalozóhoz közel, egy hozzávetőlegesen 6x3 méteres területen. A mezőpanitiak megrendeltek egy kriptaszerű tervet is a ravatalozót tervező Zolcsák Pétertől, hogy a két építmény egy stílusú legyen. Az exhumálást, illetve a jobbágytelki temetkezési hely kijelölését követően a csontokat a Marosvásárhelyi Alfa Funerar temetkezési vállalkozó nagyernyei központjában tárolták, ahonnan, miután kiderült, hogy mégsem Jobbágytelkén hantolják el újra, június 28- án a magyar honvédelmi minisztérium illetékesei Mezőpanitba vitték, annak ellenére, hogy az ONCE által kibocsátott engedélyben az áll, hogy "a 81 katona földi mAradványait újrahantolásukig egy erre szakosodott és feljogosított cégnél kell tárolni". Az ügyet 2016. július elsején Papp Annamária, a Kolozsvári Szabadság napilap – az exhumálásnál is jelen levő – munkatársa hozta ismét nyilvánosságra, amikor megtudta, hogy nem az eredeti terv szerint, Jobbágytelkén, hanem Mezőpanitban helyezik örök nyugalomra a katonákat. A sajtóból tudta meg a honvédelmi minisztérium pálfordulását Barabási Ottó, Hodos polgármestere és Orbán József alpolgármester is, aki személyesen foglalkozott az üggyel. A helyszínváltás okáról mindeddig egyikük sem kapott magyarázatot. Megkeresésünkre Bodó Előd Barna, Mezőpanit új polgármestere sem tudott válaszolni, csupán annyit mondott: a község partnerként fogadta a magyar honvédelmi minisztérium megkeresését, és megtesz mindent annak érdekében, hogy az igényeknek megfelelő kegyhelyet alakítsanak ki és zarándokhellyé váljon a síremlék. (Sz. m.: Panitban van síremléke egy magyar és három ismeretlen német katonának is, amelyet a község szépen ápol.) Szerettük volna megtudni, hogy miért változtatták meg az eredeti helyszínt. Erről az MTI, a Szabadságra hivatkozva, azt írta: "A magyar honvédelmi minisztérium egyik illetékese annyit közölt a lappal, hogy nem várják meg a jobbágytelki központi gyűjtőtemető elkészülését, így Mezőpanitban lesz az újjátemetés". Tudomásunk szerint szeptember utolsó hetére – az említett tordai csata évfordulójára – időzítik. Közben telefonon elértük Magyarország Bukaresti nagykövetségének katonai és légügyi attaséját, Kóka Zoltán alezredest, aki kérésünkre felvette a kapcsolatot a magyar honvédelmi minisztérium illetékes ügyosztályával, ahonnan azt a választ adták, hogy "folyamatban van az ügy rendezése, ezért a szaktárca teljes hírzárlatot rendelt el". Az alezredes azt ígérte, ha van fejlemény, tájékoztatnak. Mindezek ellenére érthetetlen számunkra a honvédelmi minisztérium illetékeseinek titkolózása. Nemcsak a nagy nyilvánosság előtt, hanem az ügyet felkaroló egyesülettel és az érintett önkormányzatokkal szemben is. Sejtjük, a személyzeti cseréken túlmenően a szaktárca átalakítását követő lefaragott költségvetés lehet az oka annak, hogy a korábbinál jóval olcsóbb kivitelezésű, kriptaszerű emlékmű alá helyezik majd a katonák földi mAradványait. Pedig az eredeti elképzelés szerint a látványtervben szereplő jobbágytelki központi gyűjtőhely, ha jóval költségesebb is, mint a tervezett mezőpaniti sírhely, talán az erdélyi civil társadalom, az önkormányzatok összefogásával közös ügyként megvalósulhatott volna. Mert ezt a MÉLTÓ végtisztességet megérdemlik azok a honvédek, akik a közös hazáért estek el. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
